A múlt hét végén került adásba az HBO-n és vált elérhetővé nálunk is az HBO GO-n a The Undoing, vagyis a Tudhattad volna hatodik, utolsó epizódja, és pár nappal később már arról írtak egy sor site-on, hogy vajon lesz-e második évad és rengeteg kérdést kaptak erre vonatkozóan az alkotók. Ha más nem is, de ez mindenképpen mutatja, hogy a minisorozat komoly sikert hozott az HBO-nak, és az anyacég WarnerMedia közlése szerint a tévés és a streaming elérésre sem panaszkodhatnak, HBO MAX-on például (erre cserélték le az Egyesült Államokban és néhány más piacon az HBO GO-t) ötször annyian nézték a záró epizódot, mint az elsőt.
De ennyi legyen is elég a számokból, meg a nézettségből, inkább vizsgáljuk meg közelebbről, hogy miért érdemes megnézni a szériát és miért lehetett ekkora siker? Az egyértelmű, hogy az alkotók személye ha garanciát nem is jelentett, de azért előrejelezte, hogy népszerű lesz a sorozat. A produkció „lelke” és a Jean Hanff Korelitz regényéből készült forgatókönyv írója az a David E. Kelley volt, aki a Hatalmas kis hazugságokkal már behúzott egy komoly sikert az HBO-nál, ráadásul nagyon hasonló tematikát dolgozott fel. Grace Fraser szerepében Nicole Kidman nagyon meggyőző, megdöbbentő látni rajta, hogyan adja vissza egy olyan asszony érzéseit, akinek egyik pillanatról a másikra összeomlik a csodálatosnak gondolt élete.
Hugh Grant a sikeres gyermekonkológus Jonathan Fraser szerepében volt talán az egyetlen a fontosabb szereplők közül, aki nekem egy kicsit kilógott a sorból. Lehetséges, hogy azért volt így, mert nehéz elválasztani őt régebbi, romantikus filmekben megformált karaktereitől. Időnként nehéz volt számomra eldönteni a szomorúnak tűnő pillanatokban, hogy valóban szomorúságot tükrözött-e az arca, mert mintha az ismert, vagány félmosolya ilyen esetekben is átsejlett volna. Persze az is lehet, hogy ez is része volt annak a pszichológiai és érzelmi hullámvasútnak, amit az alkotók nagyon hatásosan építettek fel.
Grace apja, Franklin Reinhardt szerepében Donald Sutherland a sorozat második felében válik igazán fontos karakterré és szinte tökéletesen hozza a családját minden erejével védelmező, bölcsességét és tapasztalatát környezetével megosztó nagyhatalmú férfit, aki hajlott kora ellenére is képes néhány mondattal meghátrálásra bírni egy elitiskola igazgatóját, plusz elbizonytalanítani a nézőt, hogy vajon tényleg az a jóságos nagyapa-e, akinek gondolja. Nagyon pozitív meglepetés volt a Grace és Jonathan fiát, Henry Frasert alakító Noah Jupe, aki a valós koránál pár évvel fiatalabb karakert formált be, időnként elképesztő koraérettséget villantva. Őt többek között a Hang nélkül című sci-fiben, illetve a Honey Boy-ban láthattuk korábban, és a fiatal színészgeneráció ígéretes tagjai közé tartozik.
Forrás: https://media1.tenor.com/images/ec8144436b0a63c4b80a1c5778811b33/tenor.gif
A főbb karakterek mellett érdemes mindenképpen megemlíteni a rendezőt, az Egy jobb világ című alkotással a legjobb külföldi filmes Oscart elnyerő Susanne Biert, aki nagy érzékenységgel nyúl a témához. A minisorozat egyik nagy pozitívuma, hogy néhány képkockával is képes tűélesen visszaadni egy-egy helyszín hangulatát, ami nagy segítség abban, hogy a néző belemerüljön a film világába, ugyanis néha a cselekmény érezhetően lelassul, amiben nyilván jókora adat tudatosság van, hiszen ezáltal csak még jobban fokozódik a nézőben a feszültség, mert tudja, hogy hamarosan újabb fordulat jön.
Az ma már szinte etalon a napi szappanoperák szintjén túllépő sorozatoknál, hogy az alkotók nagyon figyelnek az apró részletekre, a cselekménynek keretet adó környezet bemutatására és ez a Tudhattad volna esetében is így van. Számomra különösen érdekes volt, ahogy például a börtön hangulatát pár képkockával nagyon érzékletesen megidézték az alkotók, vagy Franklink, illetve a Fraser család otthonának bemutatása. Ez utóbbiak már csak azért is fontosak, mert a sorozat a New York-i elit világában játszódik, Grace elismert klinikai pszichológus, férje nagynevű gyermekonkológus, a nagyapáról ugyan nem derül ki, hogy korábban mivel foglalkozott, de nem okoz problémát számára kétmillió dollár kifizetése, vagyis a gazdagok közé tartozik. David E. Kelley mellett egyébként Nicole Kidman is ott volt a Hatalmas kis hazugságok csapatában, ami szintén a kiváltságos elit közegében játszódott.
Azon nem kell meglepődnünk, hogy a gazdagok világában játszódó történetek sokakat érdekelnek, az emberek mindig is szerettek kukkolni, és így bepillantást kaphatnak abba, hogyan is élnek azok, akiket csodálnak, esetleg irigykednek rájuk. Ahogy azt is megláthatják, hogy mi minden rejlik a csillogó külső mögött, és az anyagi jólét nem jár együtt a boldogsággal sőt, ahogyan az a Tudhattad volna Grace-ével is történt, nem véd meg attól sem, hogy darabokra hulljon az élete. A védőügyvéd szájából pedig elhangzik néhány mondat arról, hogy mit tesznek a gazdagok, ha veszélyben érzik magukat, a családjukat, ami egyértelműen társadalomkritika akart lenni a készítők részéről.
Ahogyan arra már utaltam, számomra kissé zavaró volt, hogy időnként nagyon lelassult a történet, ami valószínűleg tudatos törekvés volt, de nem feltétlenül erősítette a sorozatot. Ha valaki hetente követte a történéseket, akkor valószínűleg úgy járt, mint én, hogy mindig el kellett telnie egy kis időnek, mire belerázódott a hangulatba, túltette magát a feleslegesnek tűnő üresjáratokon. Éppen ezért, aki még nem látta, annak azt tudom javasolni, hogy ha úgy alakul a home office-ban, hogy van egy szabad délutánja, esetleg kicsit lazább a hétvége, akkor szánja rá az időt és nézze meg egyben a sorozatot. Az érzelmi hullámvasút garantált, a váratlan fordulatok miatt pedig egy idő után úgy érzi az ember, mintha macska-egér játékot játszanának vele az alkotók.
Spoiler alert: A következőkben a sorozat történéseiről is szó lesz.
Egy jó, hetente jelentkező szériához illően a Tudhattad volna egyes epizódjainak végén jókora cliffhangerekkel szórakoztatnak minket az alkotók, de azért nem kell izgulni, magukba a részekbe is jutnak meglepetések szép számmal. Az alapsztori szerint a New York elitjéhez tartozó Fraser család tökéletes életébe berobban egy szörnyű bűntett: Henry iskolatársának édesanyját brutálisan meggyilkolják. Aztán kiderül, hogy Jonathannek viszonya volt vele, és a rendőrség egyértelműen őt gyanúsítja a gyilkossággal, a gyanút pedig erősíti, hogy elmenekül a városból.
Az áldozatot, Elena Alvest ráadásul Grace is ismeri, igaz nem túl jól. Megdöbbentő, ahogyan a film készítői felkészítik az ő karakterét arra, hogy áldozat lesz, gyönyörű nő, csodálatos gyerekekkel, mégis árad belőle a szomorúság és időnként a teljes kétségbeesés. Számomra nagyon hamar egyértelművé vált, hogy ő áldozat lesz, és valószínűleg nagyon sokan voltak még így, és ez lehetett az alkotók szándéka is.
Jonathant viszonylag hamar elkapják és annyira egyértelműen az ő bűnösségére utal minden, hogy a néző automatikusan gondolkozni kezd, hogy „ez nem lehet ennyire egyszerű, itt biztos, hogy jön valamilyen csavar”. És jönnek is a csavarok. Kiderül például, hogy Grace a gyilkosság éjszakáján a tetthely közelében járt, ahogyan azt is láthatjuk, hogy Grace apja mire képes, ha veszélyeztetve érzi a családját, amikor megfenyegeti az iskolaigazgatót. Közben pedig azt is jelezték a készítők, hogy Jonathan és Franklin kapcsolata finoman szólva sem felhőtlen, így akár ő is állhatott a történések hátterében. Főleg, miután kiderül az is, hogy a Grace által tökéletesnek gondolt szülei között sem volt meg az összhang, Franklin folyamatosan csalta feleségét.
Miközben a sorozat készítői sorra dobálják be a finom utalásokat, amelyekkel elbizonytalanítják a nézőt, hogy vajon tényleg Jonathan követte-e el a gyilkosságot, érkeznek olyan információk is, amelyek az ő bűnösségét támasztják alá. Ilyen például az, hogy kiderül, miatta halt meg a húga, és ő egyáltalán nem érzett megbánást, nem gyötrődött miatta. Grace ezt az anyósától tudja meg, és klinikai pszichológusként azzal kell szembesülnie, hogy lényegében egy szociopatával él, amiről neki fogalma sem volt. Ráadásul ez a fordulat akkor történik, amikor már-már úgy tűnik, hogy Grace is kezd hinni Jonathan ártatlanságában. Nagy ütést vittek be az alkotók az ötödik, vagyis utolsó előtti epizód végén is, amikor Grace Henry-nél megtalálja a gyilkos fegyvert, egy hegedűtokban. Hogyan került oda? Vajon Henry tud róla, esetleg valaki odacsempészte? Hamar kiderül erről az igazság, és onnan már elég egyértelmű a megfejtés – Jonathan tényleg az a szörnyeteg, akinek a nyomozók és a közvélemény gondolta és ezt végül Grace is belátja és segít abban, hogy rács mögé kerüljön.
Be kell valljam, nem rajongok sem a nyomozós sztorikért, sem a drámákért. A Tudhattad volna előbbiből valamivel kevesebbet, utóbbiból jó sokat, fordulatból pedig bőségesen ad. Az alkotóknak sikerült úgy adagolniuk ezeket az összetevőket, hogy be tudnak szippantani olyanokat is, akik alapból nem érdeklődnek az ilyen történetek iránt. A cliffhangerek pedig ideálisak arra, hogy az interneten beinduljon a találgatás és ennek hatására ugrásszerűen nőjön az érdeklődés, ahogyan arra a bejegyzés elején is utaltam.
