Eddig is a Netflix egyik legsikeresebb sorozata volt a II. Erzsébet királynő életéről és uralkodásáról szóló A Korona című széria, de a negyedik évad körüli felhajtás egész biztosan tovább növelte az amúgy is több tízmilliós nézői tábort. Az, hogy valós és sok esetben még ma is élő személyekről szól, igazából csak a fűszer, ami nyilván nagyban hozzájárul a produkció népszerűségéhez, de a jól megírt forgatókönyv, a már-már zseniális casting és a tényleg minden apró részletre kiterjedő odafigyelés emeli ki igazán A Koronát a mostani sorozat-dömpingből.

Kép forrása: www.townandcountrymag.com

Tartozom egy vallomással: mielőtt november végén elindult volna a vita arról, hogy fel kell-e hívni külön a nézők figyelmét arra, hogy a széria fikció, nem igazán gondoltam arra, hogy megnézzem. Persze tudtam róla, hogy létezik, és számos szakmai elismerést söpört be – köztük Emmy, BAFTA és Golden Globe díjakat -, illetve sokmilliós rajongótábora van, de maga az alapsztori nem vonzott, ami talán abból is fakad, hogy finoman szólva sem szimpatizálok a királyság intézményével.

Viszont ha már ilyen vitát vált ki, akkor arra gondoltam, hogy érdemes adni neki egy esélyt, és persze a TVDoki olvasóit is érdekelheti, hogy vajon megéri-e megnézni. A vihart kavaró negyedik évad történéseibe kapcsolódtam be, és bár nem lettem rajongó, le a kalappal az alkotók előtt. Vannak persze hibái a sorozatnak – ez természetes is, szerintem tökéletes filmet vagy szériát soha nem fogunk látni, már csak azért sem, mert a megítélésük meglehetősen szubjektív -, de olyan érzékletesen mutatja be a 80-as évek Angliáját, hogy akár tananyag is lehetne. Mielőtt bárki megbotránkozna ezen, nem a történelmi hűségre gondolok, hanem arra, hogy milyen volt a lakókörnyezet, hogyan éltek az emberek, hogyan öltözködtek. Nem volt régen, mindössze 30-40 évet kell visszamennünk az időben, de mégis nagyon más korszak volt, A Korona készítői pedig tökéletesen megidézték ezt és el kell ismerjem, ez volt az egyik kedvencem a szériában.

Casting felsőfokon

www.wionews.com

A másik nagy pozitívum a színészválasztás. A sorozat tele van nagyszerű angol színészekkel és ami talán a legzseniálisabb, hogy több esetben még a jellemző külső vonások is hasonlítanak, amire persze a sminkkel, fodrászmunkával is rá tudtak segíteni. Számomra kellemes meglepetés, hogy nem próbálkoztak sminkkel, vagy digitális trükkökkel a főszereplők öregítésére, hanem egyszerűen lecserélték a szereplőket. Ez véleményem szerint merész húzás volt, de nem lett volna szerencsés ugyanazzal játszatni a 21 éves és a hatvan felé közelítő királynőt.

A II. Erzsébetet a negyedik évadban Olivia Colman alakítja, és ha az volt a cél, hogy olyan karakter legyen, akivel nem könnyű azonosulni, de az érzelmeket távol tartó páncélja időnként mégis megreped, akkor azt kell mondjam, tökéletesen sikerült. Remek választás volt szerintem Károly, a walesi herceg szerepére Josh O'Connor – ő játszik A Durrell család című BBC sorozatban, Lawrence Durrellt alakítja, aki egy kis vidámságra vágyik ebben a decemberi szürkeségben, bátran kezdjen bele -, aki testtartásával, mimikájával, gesztusaival nagyon jól idézte meg a herceget.

Szerintem az egyik legellentmondásosabb szerep a negyedik évadban Diana hercegnőé volt, akit a 25. születésnapját a napokban ünneplő Emma-Louise Corrin formált meg. Egy rendkívül népszerű, ugyanakkor mint a sorozatból is kiderült, a környezetével, férjével és saját démonaival is küzdő személyiségről van szó. Vagyis vonzó szerep, de egyben olyan is, amit nagyon könnyű elrontani. Szerencsére nem játszotta túl a karaktert, bár időnként kicsit túlzásnak tűnt az a naivitás, amit az évad elején, a még mindössze 18 éves Dianát játszva hozott. Cserébe viszont akadtak erős pillanatok, a félszeg intés és pillantás Károlyra a születésnapi meglepetés-tánc után, vagy a New York-i kórházban a gyerekek között.

A legnagyobb meglepetést számomra Helena Bonham Carter okozta, aki II. Erzsébet húgát, Margitot alakította. Azt kell mondjam, hálás voltam az íróknak, amiért volt egy epizód, amiben kiemelt szerepet kapott. Ez az évad nem arról szólt, hogy megkedveltessék a királyi család tagjait a nézőkkel és Margit karaktere sem tett túl sokat ezért, azonban a néha már a ripacskodás határát súroló játékát Carter könnyedén ellensúlyozta a szenvedés bemutatásában, vagy éppen abban a jelenetben, amikor kérdőre vonta anyját amiatt, ahogyan az unokatestvéreivel bántak.

Ha a castingról és a színészekről van szó, akkor mindenképpen meg kell emlékezni arról, akinek a korszakában játszódik a negyedik évad. Margaret Thatcher, a Vaslady 1979 és 1990 között volt az Egyesült Királyság miniszterelnöke, a sorozatban őt Gillian Anderson alakítja, akit itthon a legtöbben Scully ügynökként ismerhetnek az X-aktákból. Talán használtam már ezt a kifejezést, de az ő esetében is helytállónak tartom, hogy tökéletes választás volt erre a szerepre.

A sorozat alkotója és jórészt írója Peter Morgan, és bár jelentős kutatómunka is van a háttérben, alapjában véve egy drámáról van szó. A történelmi hűséget számonkérő kritikákra reagálva azt nyilatkozta, hogy a produkció a kreatív képzelőerő játéka és a forgatókönyv folyamatosan vált a kutatómunka eredményeként megismert tények és a dráma között.  

Spoiler Alert: A következő részben a sorozat történéseiről is lesz szó.

Azt gondolom, hogy ha nem történelmi sorozatként, hanem tisztán drámaként tekintünk A Koronára, akkor is teljesértékű szériát kapunk, időnként megrázó történésekkel és jelenetekkel. Arra nem vállalkozhatok, hogy elkülönítsem egymástól a valós és kitalált momentumokat, arról nem is beszélve, hogy vannak olyan dolgok, amik megtörténtek, csak nem akkor, amikor a filmben látjuk. Arra viszont szeretném felhívni a figyelmet, hogy mennyi mindent mond a széria arról, hogyan formálja át az embert a hatalom és a kötelesség mindenek elé helyezése, hogyan nyomoríthat meg egy családot az érzelmek háttérbe szorítása és ha nem beszélnek róluk, vagy éppen mennyire teheti tönkre egy ember életét egy rossz házasság – amiből a sorozatban éppen a tradíció és a kötelesség miatt nem lehet kihátrálni.

Megrázó nézni és a színészi játék ezt tökéletesen érzékelteti is, hogy mennyire szenved Károly és Diana is ebben a házasságban, és hogy mennyire kilátástalannak látják a helyzetet. Döbbenetes képsorok vannak a sorozatban a királyi család eltitkolt, elmegyógyintézetbe zárt tagjairól, elképesztően hatásos a kontraszt, ahogyan a Buckingham palotában és a zártosztályon tartott születésnapok pillanatait váltogatva mutatják. De számtalan erős jelent van még a tíz epizódban, például Thatcher és II. Erzsébet rendszeres találkozásai között is akad néhány ilyen, elég csak az utolsó alkalomra gondolni, amikor már bukott miniszterelnökként találkozik a királynővel, aki kitünteti.

Azt már említettem, hogy az alkotók nagyon odafigyeltek a részletekre, sikerült megidézniük a korszakot, de érdemes megfigyelni azt is, hogy mennyire alkalmazkodtak a fényekkel, megvilágításokkal is a negyedik évad általában komorabb hangvételéhez. Közhely, hogy a brit szigeteken mindig esik az eső, de ebben az évadban alig kaptunk napfényes jeleneteket, ha pedig igen, azok vagy Ausztráliában, vagy a Bahamákon, vagy egyéb egzotikus helyszínen játszódtak. Élén színekkel is alig találkozunk a brit szigeteken játszódó jelenetekben, persze maga a korszak is kissé szürke volt, hiszen az 1973-as olajárrobbanás után 1979-ben jött az újabb olajválság, az egekbe szökött a munkanélküliség, majd 1982-ben a Falkland-szigeteki háború borzolta a kedélyeket, miközben Észak-Írországban az IRA terrortámadásai sokkolták a közvéleményt.

Kép forrása: www.townandcountrymag.com

Soha nem értettem - és a széria hatására sem fog ez változni -, hogy miért rajonganak a britek ennyire a királyság intézményéért, vagy éppen mi volt a titka Diana hercegnőnek, akiért nem csak otthon, de Ausztráliában és New Yorkban is megőrültek az emberek. Arra viszont tökéletes ez a sorozat, hogy kiragadjon minket ebből a nagyon furcsa, nagyon nehéz és szomorú 2020-as évből és elvigyen a kiváltságosok világába kicsit leselkedni, átélhessük a 80-as évek hangulatát és talán elgondolkodjunk arról, hogy nekünk mit is jelent a család.