Váratlanul gyenge évadzáró, kapkodva elvarrt szálak és felvillantott új irányok, ugyanakkor remek világépítés és színészi játék jellemezte Az Úr sötét anyagai című sorozat második évadát, amelynek utolsó része a héten vált elérhetővé az HBO GO-n. Aki olvasta a széria alapjául szolgáló könyveket, az pontosan tudja, hogy mekkora a tét, ugyanakkor a sorozatból ez egyelőre nem jött át. Szinte teljesen spoilermentes kritika a TVDokitól.
Forrás: https://24.p3k.hu/app/uploads/sites/4/2020/01/az-ur-sotet-anyagai-roboraptor-1024x576.jpg
Kissé félve kezdtem bele tavaly Az Úr sötét anyagai című Philip Pullman trilógiából készült sorozat nézésébe, de az első évad, ami Az arany iránytű történéseit dolgozta fel, végül jó szórakozásnak bizonyult. Az aggodalmamat az táplálta, hogy többször is olvastam a könyveket, amelyek alapján a széria készült és ennek megfelelően volt egy kialakult elképzelésem a karakterekről, a világról, a benne létező lényekről. Vagyis pontosabban világokról, mert a történet nem egyetlen világban játszódik, hanem több párhuzamos világban. Az első évad kedvező tapasztalatain felbuzdulva izgatottan vártam a második etapot, ami A titokzatos kés című regény alapján készült - bár nem lehet azzal vádolni az alkotókat, hogy szolgaian követték a könyv történéseit -, és azt kell mondjam, hogy a készítők sok szempontból megfeleltek a nézői elvárásoknak, azonban bennem maradt némi hiányérzet.
Profi világépítés
A második évad ott veszi fel a fonalat, ahol az elsőben elszakadtunk a hősöktől, vagyis a főszereplő kislány, Lyra Belacqua a miénkre sok mindenben hasonlító, mégis nagyon más Földről átlép egy másik világba. Itt találkozik Will Parry-vel, aki a mi világunkból származó fiú – elvileg 12 év körüli -, és megkezdődik a fogócska a különböző világok között, és közben megszerzik az Univerzum talán legerősebb fegyverét, a Titokzatos Kést. Természetesen az első évadban megismert Magisztérium tovább kergeti Lyra-t és apját, Lord Asrielt, aki megnyitotta az átjárót a másik világba. Meghatározó karakter még Mrs. Marisa Coulter, Lyra édesanyja, aki a Magisztérium szolgálatában áll, de saját célokkal rendelkezik, amelyek eléréséhez minden eszközt bevet. A történésekről ennél részletesebben most nem írok, így bátran lehet tovább olvasni, nincs spoilerveszély.
Philip Pullman egy egészen izgalmas univerzumot rajzolt meg könyveiben és a BBC és az HBO sorozatának egyik nagy pozitívuma, hogy a világépítésben nagyot alkottak. Lyra világában minden embernek van egy állati formában megjelenő társa, aki tulajdonképpen a lelke egy részét képezi. Amíg gyerek valaki, ez a daimónnak hívott társ szabadon változtathatja az alakját, amint azonban felnőnek, megállapodnak. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan sikerül filmre vinni a daimónokat és azt kell mondjam, hogy bár természetesen CGI karakterekről van szó, egyáltalán nem ugranak le a képernyőről, nem tűnik művinek az egész. A trükk az, hogy a készítők kifinomult, mozogni is képes bábokat is bevetettek, ami egyébként megkönnyítette a színészek dolgát is, hiszen nem a levegőhöz kellett beszélniük, hanem konkrét tárgyakhoz.
A második évad Lyra világában, a mi Földünkön található Oxfordban és egy Cittagazze nevű harmadik helyen játszódik, ez utóbbi a leghangsúlyosabb a három közül. A film alkotói – az író Jack Thorne volt, akihez az egyes epizódok esetében még csatlakoztak más írók is, a rendezők pedig Leanna Welham és Jamie Childs voltak – remekül adják vissza a hangulatát egy egykor nyüzsgő, mediterrán jellegű, azonban a jelenben szinte teljesen kihalt városnak.
Bár eredetileg nyolc epizódosra tervezték, végül hét részből áll a második évad, a koronavírus járvány miatt kellett rövidíteniük a készítőknek és talán ez az oka annak, amit a bevezetőben már említettem, hogy az utolsó rész messze nem sikerült úgy, mint várható lett volna, nagyon hirtelen és gyorsan rendeztek le történéseket, illetve villantottak fel új történetszálakat és egész egyszerűen úgy éreztem, hogy nem sikerült visszaadni, hogy mekkora tétje van a két fiatal küldetésének. A hírek szerint főleg Lord Asrielről és az ő küldetéséről, harcáról szólt volna a kimaradt rész, ami valószínűleg jobban érzékeltette volna, hogy valóban az egész univerzum sorsa a tét, mint pár mondat az egyik szereplő szájából.
Talán a végül kimaradt egy epizóddal is magyarázható, hogy számomra érthetetlen módon a hatodik és hetedik részben feltűnően sokszor ült le a cselekmény, vettek vissza az amúgy sem túlságosan pörgő tempóból. A hatodik résznél még azt gondoltam, hogy ezzel próbálnak megágyazni az évadzáró jelentőségteljesebb eseményeinek, de csalódnom kellett ebből a szempontból.
Működik a kémia
Mivel Lord Asriel csak pár jelenet erejéig tűnik fel a második évadban, a széria egyik legismertebb színésze, James McAvoy teljesítményéről nem igazán van mit írni. Annál többet lehet beszélni a kulcsszereplő Mrs Coultert megformáló Ruth Wilson játékáról. Bevallom, amikor az első évadban kiderült, hogy ő játssza ezt a karaktert, nem gondoltam, hogy megbirkózik a feladattal, de a második évadban eloszlatta a kétségeket.
Nagyon jól hozta a céljai elérése érdekében szó szerint mindent feláldozó nőt. Sokszor hangzik el a kérdés, ha a család közösen néz filmet, hogy egy bizonyos karakter a rosszak, vagy a jók csapatában van-e. Nos, Mrs Coulter a rossz oldalon van, szörnyű dolgokat tesz, de az egészet árnyalja az a kétségbeesett elszántság, ahogy a lányát, Lyrát próbálja megóvni. Ruth Wilson nagyon érzékletesen hozza ezt a megosztott személyiséget, van egy mosolya, amitől konkrétan kiráz a hideg – és ami után általában jön egy teljesen meglepő lépés tőle.
Az igazi főszereplők persze Lyra és Will. Lyrát Dafne Keen alakítja, akit a Logan című filmben nyújtott teljesítményéért több szakmai díjjal is elismertek. Az első évadban ő nem volt számomra túl meggyőző, viszont a második etapra úgy gondolom, sokat fejlődött a játéka és magabiztosan hozza az akadályokkal bátran szembenéző, ha kell gátlástalanul és folyékonyan hazudó, de végtelenül jószándékú és hűséges, a céljaihoz ragaszkodó lányt.
Will Parry-t Amir Wilson játssza, aki szépen hozza a kötelezőt, de nem éreztem igazán átütőnek az alakítását. Az viszont a szerepválogatást dicséri, hogy úgy éreztem, működik kettejük között a kémia, jó volt nézni a párosukat a sorozatban. Ami viszont már a második évadban is problémát jelentett, az az életkoruk. Nagyjából 12-13 éves gyerekeket kell megformálniuk, miközben Dafne Keen már majdnem 16 éves, Amir Wilson pedig jövő február elején betölti a 17-et. Ha nem sietnek az alkotók a harmadik évaddal - aminek 8 epizódját egyébként már berendelték és A borostyán látcső című regény jelenti majd hozzá az alapot -, akkor bizony nagyon látványos lesz majd a korkülönbség a karakterek és az őket játszó színészek között, ami legalábbis számomra rontja majd a sorozat hitelességét.
Ahogy arra már utaltam, a széria nem követi nagyon szigorúan a regények történéseit, persze a fő cselekményszálak, karakterek, történések, helyszínek megvannak, legfeljebb nem úgy, vagy nem akkor tűnnek fel, mint ahogyan azok várnák, akik a könyveket már olvasták. Jack Thorne-t és írótársait dicséri, hogy az eltérések nem zavarók, így is összeáll a történet.
Habár nekem a második évad nem hozta teljesen azt a szintet és élményt, amit az első után vártam, úgy gondolom, aki még nem látta, annak érdemes adnia egy esélyt a szériának. Szerintem kellemes családi szórakozás lehet bárkinek a karácsonyi lazítás alatt, igaz egészen kicsi gyerekeknek nem ajánlják, hivatalosan 12+-os besorolást kapott a széria.
